Farkaspallón voltan tanító

Kondráth Piroska imecsfalvi tanítónő visszaemlékezése

Én kis, fatornyos falumból kerültem ki egész fiatalon. Új életkedvvel indultam az élet küzdelmei megvívására egy távoli világba, Csíkszentdomokosra, ahol két évet töltöttem. Ez a két év emberré formálásomban döntő fordulat volt. Egy nagymultú oskolába kerültem, ahol hatvan pedagógus dolgozott. Hálás, összetartó kollégák voltak, családias hangulat uralkodott közöttünk. Mint kezdőt, türelemmel, segítőkészséggel fogadtak, nagyon sokat segítettek, hogy az iskolapadban elsajátítottakat a gyakorlatba át tudjam ültetni. Ma is csak mély főhajtással tudok a volt kollégákra gondolni, akiktől elsajátítottam a munka igényességét, a leleményességet, a pontosságot, a szigorú következetességet. Ez kísérte végig egész  tevékenységemet a későbbi vadregényes tájon is. Ez a közösség segített a mindennapok labirintusait végigjárni, valamint apám rám hagyott intése: „bármit csinálsz az életben, névjegyed legyen.” Jó sorsban elbizakodni és balsorsban elcsüggedni nem szabad soha. Így léptem a katedra mögé egész fiatalon. Szüleimtől tanulva vittem magammal a munka szeretetét, a mások munkájának értékelését, megbecsülését. Két év tanítás után az erőszakos kollektivizálás hatásaként az iskolákat is átszervezték, s engem áthelyeztek a Gyimesek legtávolabbi csücskébe, a Gyimesközéplokhoz tartozó Farkaspalló osztatlan iskolájába. Nem tudom szerencsés, vagy szerencsétlen véletlennek köszönhetően kerültem-e ide. A teljes ismeretlenségben lehorgonyoztam. és egyedül kezdtem meg az elődöm által három hónapja abbahagyott munkát egy eldugott, Isten háta mögötti falucskában. El voltunk szakítva a külvilágtól, az utak siralmas állapotban, víz, villany, stb. nélkül. Az embert próbáló küzdelem helye volt a falu, nem leányálom és nem irigylésre méltó. Iszonyatos energiát vett igénybe a létfenntartás is. Az ott élő csángók eleinte kicsit gyanakvóan méregettek, mint ahogyan általában az idegent szokás. Nehezen barátkoztak, bizalmatlanul viszonyultak hozzám, s csak akkor tört meg a jég, mikor kiderült, hogy én is római katolikus vallású vagyok, közös hitünk ugyanabba a templomba vezetett bennünket. Optimista természettel, bizakodva néztem a jövőbe. Teli ambícióval hamar megtaláltam a helyem. Munkakedvem nem szegte semmi, sőt a nehéz körülmények egyre nagyobb motivációt jelentettek. Hamar otthonra találtam, s ettől kezdve nem éreztem magam száműzetésben.

Soha nem csüggedve végeztem a munkámat, s a gyimesi fenyőkhöz hasonlóan kapaszkodtam a mindennapos kitartó küzdelmet igénylő megmaradásért. A csángók hamar elfogadtak, bizalmukba férkőztem, megtanultam nyelvükön beszélni, megnyíltak előttem, eligazítást, tanácsot kértek tőlem, és én mindenesük lettem, tolmács, levélíró, tanár, egészségügyi nővér. Nem keseredtem el, hogy elhagyatottnak látszó vidékre helyeztek, a magány gondolkodóvá is tett. Lassan rájöttem, hogy a nagyváros sem tud az embernek mindig elég szórakozást nyújtani. Ottlétem árnyoldalaiért kárpótolt az emberek természetes viszonyulása a természethez, az élet és halál kérdéséhez, vendégszeretetük, tudásszomjuk, jó szívük, összetartásuk, az idillikus táj, a vadvirágos ösvények, a hegyek sziklái. Még ma is vágyódom mindezek után. Három év múltán Farkaspallón a gyermeklétszám megfogyatkozott, így engem ismét új iskolába helyeztek. Gyimesközéploktól 27 km-re, Háromkútra. Itt töltöttem életem talán legszebb korszakát. Ez a falu is főképp csángók lakta, vegyes lakosságú szórvány, ötször nagyobb előző munkahelyemnél. Osztatlan iskola I-IV. osztályos tanítója voltam 25 éven keresztül. Önmagamra voltam utalva, de sikerült értelmiségihez méltó „lámpás életet élni”. Itt is nehéz körülmények között kezdtem munkámat, de Isten segedelmével hivatásom parancsszavának tettem eleget, de a nemzet napszámosaként helytálltam és bizonyítottam. Életemben a nagy magyar fejedelem, Bethlen Gábor intelmeit követtem: „Ha nem lehet megtenni mindent, amit kell, mindent meg kell tenni, amit lehet.” Életem fő célja a másokkal való törődés volt, és az ma is. Mindig szem előtt tartottam, hogy soha nem lehet tudni, mikor kerül a kezem alá egy különleges tehetségű gyermek, hiszen folyamatosan keresni és képezni kell a helyünkbe lépő következő nemzedéket. Hogy a gyermekből milyen ember lesz, azt a gyermekkor élményei és nevelése határozza meg, így a nevelésre minden percet kihasználtam, s a tanulókat folyamatosan aktivizáltam. A játék és a verseny varázsos vonzerővel hatott rájuk, ezek által meg lehetett tanítani szinte az egész ismeretanyagot. Fontosnak tartottam, hogy ne passzív hallgatói, hanem aktív részesei legyenek a tanóráknak, a tanulásnak. Én csak használni akartam és nem tündökölni, másoknak világítva élni. Itt szerettem meg a nehézsorsú embereket, ők tanítottak meg az alkalmazkodás művészetére. PPEK / Üzenetek a XXI. századba 113 Időhiányt nem ismertem, csak rossz időbeosztást. Szívből tudtam gyönyörködni szünet nélküli alkotó munkásságom gyümölcseiben. Háromkút megerősített engem a hitben való kitartásban, az emberek és a természet Isten közelségét sugallták. Reménnyel élve bíztam a holnapban. Otthonom valóságos zarándokhellyé vált. Népes csoportok kerestek fel. Régi és új kapcsolatok maradtak fenn, illetve születtek meg itt. Nem bántam meg, hogy ezt a pályát választottam. Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy tanítónő voltam.