Soha nem csüggedve végeztem a munkámat, s a gyimesi fenyőkhöz hasonlóan kapaszkodtam a mindennapos kitartó küzdelmet igénylő megmaradásért. A csángók hamar elfogadtak, bizalmukba férkőztem, megtanultam nyelvükön beszélni, megnyíltak előttem, eligazítást, tanácsot kértek tőlem, és én mindenesük lettem, tolmács, levélíró, tanár, egészségügyi nővér. Nem keseredtem el, hogy elhagyatottnak látszó vidékre helyeztek, a magány gondolkodóvá is tett. Lassan rájöttem, hogy a nagyváros sem tud az embernek mindig elég szórakozást nyújtani. Ottlétem árnyoldalaiért kárpótolt az emberek természetes viszonyulása a természethez, az élet és halál kérdéséhez, vendégszeretetük, tudásszomjuk, jó szívük, összetartásuk, az idillikus táj, a vadvirágos ösvények, a hegyek sziklái. Még ma is vágyódom mindezek után. Három év múltán Farkaspallón a gyermeklétszám megfogyatkozott, így engem ismét új iskolába helyeztek. Gyimesközéploktól 27 km-re, Háromkútra. Itt töltöttem életem talán legszebb korszakát. Ez a falu is főképp csángók lakta, vegyes lakosságú szórvány, ötször nagyobb előző munkahelyemnél. Osztatlan iskola I-IV. osztályos tanítója voltam 25 éven keresztül. Önmagamra voltam utalva, de sikerült értelmiségihez méltó „lámpás életet élni”. Itt is nehéz körülmények között kezdtem munkámat, de Isten segedelmével hivatásom parancsszavának tettem eleget, de a nemzet napszámosaként helytálltam és bizonyítottam. Életemben a nagy magyar fejedelem, Bethlen Gábor intelmeit követtem: „Ha nem lehet megtenni mindent, amit kell, mindent meg kell tenni, amit lehet.” Életem fő célja a másokkal való törődés volt, és az ma is. Mindig szem előtt tartottam, hogy soha nem lehet tudni, mikor kerül a kezem alá egy különleges tehetségű gyermek, hiszen folyamatosan keresni és képezni kell a helyünkbe lépő következő nemzedéket. Hogy a gyermekből milyen ember lesz, azt a gyermekkor élményei és nevelése határozza meg, így a nevelésre minden percet kihasználtam, s a tanulókat folyamatosan aktivizáltam. A játék és a verseny varázsos vonzerővel hatott rájuk, ezek által meg lehetett tanítani szinte az egész ismeretanyagot. Fontosnak tartottam, hogy ne passzív hallgatói, hanem aktív részesei legyenek a tanóráknak, a tanulásnak. Én csak használni akartam és nem tündökölni, másoknak világítva élni. Itt szerettem meg a nehézsorsú embereket, ők tanítottak meg az alkalmazkodás művészetére. PPEK / Üzenetek a XXI. századba 113 Időhiányt nem ismertem, csak rossz időbeosztást. Szívből tudtam gyönyörködni szünet nélküli alkotó munkásságom gyümölcseiben. Háromkút megerősített engem a hitben való kitartásban, az emberek és a természet Isten közelségét sugallták. Reménnyel élve bíztam a holnapban. Otthonom valóságos zarándokhellyé vált. Népes csoportok kerestek fel. Régi és új kapcsolatok maradtak fenn, illetve születtek meg itt. Nem bántam meg, hogy ezt a pályát választottam. Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy tanítónő voltam.